Curcubet Dávid: „Szabadság” – kell nekünk?
2014. május 20. kedd, 09:53    PDF Nyomtatás E-mail
A szabadságszólamok margójára… 

Az elmúlt hetekben tudósítások, riportok, elemzések tömkelege szólt az ukrajnai krízisről. Vádak és dicséretek hangzottak el, elvek, nagy szavak, mint: fasizmus kontra demokrácia, kommunizmus kontra szabadság. Sokat gondolkodtam, vajon milyen célok rejtőznek e kifejezések hangoztatása mögött? Én, mint egy egyszerű diák, mit nyerek belőle? Fontos erről egyáltalán tudnom? Így sorra vettem az elmúlt néhány hónap történéseit. Rájöttem, hogy milyen felemelő mikor egy egész város, sőt ország küzd együttes erővel a „nagy célért”: szabadság! A történelemben háborúk, felkelések törtek ki e címszó alatt. De vajon minden esetben valódi szabadságról beszélhetünk? – elmélkedtem tovább. Vagy a szabadságért való küzdelem nem válhat egyoldalúvá?


A történelemkönyveimet olvasgatva arra kellett ráeszmélnem, nem mindegy, minek a szabadságát próbáljuk elérni. Emberek vérüket ontották egy nemzet, egy eszme, egy vallás akadályozatlan létezéséért. Kétségtelenül számos őszinte ember áldozta fel önmagát e célokért, de a szószólók később nemegyszer megmutatták igazi énjüket. Gondoljunk csak a francia forradalomra, az elnyomásból még nagyobb elnyomás lett. Az igaz elvek mögött megátalkodott politikusok álltak. 

Próbáltam párhuzamot vonni a történelem nagy eseményei és a jelenkor meghatározó változásai között. Így megfogalmazódott néhány kérdés, melyre érdemes mindenkinek magának megkeresnie a választ. Érdemes-e minden hangoztatott szólamot készpénznek vennünk, vagy jobb, ha megpróbálunk a színfalak mögé látni? Hiszen személyes tapasztalataink is mutathatják, hogy mindig mindenből valakinek haszna van… Biztos, hogy az kell nekik és nekünk, amiről nagy szónokok vagy akár egyszerű emberek igyekeznek minket meggyőzni? – gondoljunk csak a mindennapi életünkre.

Végül érdemes megfogalmaznunk, hogy számunkra mit is jelent a szabadság, amire vágyunk. Valóban az a szabadság, amit mi annak gondolunk? Választ keresve rájöttem, hogy a világ – egy közhellyel élve – se nem fehér, se nem fekete, inkább szürke. És hogy mi hasznunk ebből? Számtalan esemény okoz nekünk örömet vagy szomorúságot, és mindig maradnak rejtett tényezők, melyek kulcsot jelenthetnek a megértéshez. A mi felelősségünk, hogy ezekre szert tegyünk. Mindnyájunknak, egyenként. Bár nem leszünk mindannyian annak a bizonyos kulcsnak a birtokában; a végcél, hogy mindenki megtalálja a magáét a maga zárához. Ekkor érthetjük csak meg, milyen szerepet játszik életünkben a szabadság, ami megteremtheti egy valóban demokratikus társadalom alapját.

Curcubet Dávid végzős diák

A szerző a DUE Tehetségkutató Diákmédia Pályázatán Az év diákújságírója kategóriában 3. helyezést ért el 2014-ben.  
 
FacebookTwitterGoogle bookmark
Fülöp-Székely Botond: Ne pillants
2014. április 08. kedd, 06:27    PDF Nyomtatás E-mail
Ne pillants 

Havaznak a fák tavasszal,
télen lehullnak a csillagok,
ősszel zuhognak a levelek,
esnek nyáron a pillangók.
Csendben múlik minden,
nem marad a pillanat:
súgnám neked, szeretlek,
de eget fest a pirkadat.
Hunyd le gyémánt szemed,
s mire újra kinyitod:
minden, ami mezsgyén állt,
elsorvad vagy feldobog.
 
FacebookTwitterGoogle bookmark
Egy exfüggő naplója (3.): Gondolatok a lapok mögött
2014. március 31. hétfő, 10:18    PDF Nyomtatás E-mail

Ülök az asztalnál és nem tudom elképzelni, hogy mi rosszat tettem Fortuna ellen. Két órája játszom és nem sikerült semmit nyernem, ami pedig ennél is rosszabb: a kölcsönkért pénz is odalett. Persze sosem kérnék annyit, hogy ne legyen rá otthon fedezetem. De már nincs. Reszketek az idegtől, ugyanis biztos voltam benne, hogy viszem a „pot”-ot az utolsó lapjaimmal, hiszen a szerencsés zsetonom az asztalon volt és a rádió a kedvenc számom játszotta. Erős voltam, hú mennyire, a másiknak az utolsó percben mégis jobb „keze” lett.

Mindegy, befejeztem, ez nem az én napom. Holnap jobban fog menni. Fel is állok az asztaltól és odaszólok gúnyosan a nyertesnek: – Ez a kassza annyit megért, hogy meghívj egy sörre… A srác nem is méltat válaszra, örömittasan egyből a pincérnek szól, hogy hozzon nekem egyet. Legalább ennyi.

Gyorsan felhívom a barátnőmet és elmesélem neki, hogy milyen peches vagyok, hátha ettől sikerül megnyugodnom. A párbeszédre azért is szükség van, mert egy hete kaptam fizetést és semmi nem maradt belőle, ezért senkinek és semminek érzem magam. Szükségem van rá, hogy érezzem, ő legalább szeret, tehát a legfontosabb mégis megmaradt. A terv beválik, ugyanis ő – bár szól, hogy többet ne játsszak – kedves velem, mint mindig. Meg is ígérem neki, hogy amint a telefont leraktam, indulok haza.

Miközben az italom fogyasztom, azon jár a fejem, ha kérnék egy kis pénzt valakitől, visszanyerhetném az elvesztett összeget. Ezt hívják kis ördögnek, azt hiszem. Nem kell sokat ezen agyalni, az esélyek adottak és amúgy is korán van még hazamenni. Felbátorodva visszamegyek, és megkérdem, ki adna nekem kölcsön. Valaki szól, hogy mára fejezzem be, de úgy teszek, mintha nem hallottam volna. Ezután rövid csend következik, végül a tőlem balra ülő személy megszán.

Leülök, babonából ugyanarra a székre ahol eddig voltam. Lapot! Az osztó kacsint egyet, amikor felém fordul, jelezvén, ez most az én köröm lesz. Reszketve lesem meg a kezem alá hajított kártyákat és elgondolom, talán nem is tudja, mennyire igaza volt a kacsintással. Széles vigyorral megkérek egy közelben ülő lányt, hogy fújja meg a lapjaim. Végetek van – mondom a versenytársaimhoz fordulva. Persze a kijelentésemre hangos kacagás a válasz. Ezután lassan elindul a játék. Nem emelem a tétet, hagyom másokra, ugyanis nyerő lapjaim vannak. Megvárom, hogy mindenki becsúsztassa az asztal közepére a zsetonjait, majd a végén begurítom az egész pénzem: „all-in”. Néhányan elengedik a kezükben lévő kártyát, de a társaság nagy része nem adja magát ilyen könnyen. Megmutatják a lapjaikat, és csodák csodája: nyertem! Méghozzá annyit, amiből a ma este elvesztett összeg visszakerült a zsebembe.

Fel kéne állni és hazamenni. Míg az osztó összeszedi a lapokat, meghozom azt a döntést, amelyet bármelyik épeszű játékos meghozna: mivel zéróban hülyeség kiszállni, maradok. 

Órákon át játszom tovább, de úgy látszik, a szerencsém fokozatosan elhagy. Könnyen jött, de szép lassan visszaszivárog a pénz oda, ahonnan hozzám érkezett. Végül hozzányúlok ahhoz a zsetonkupachoz, amelyet szándékosan külön raktam a többitől, mivel az volt a ma esti utolsó kölcsönöm. Csak a pénzem nyerjem vissza és elmegyek – mormolom magamban Isten tudja hányadik alkalommal az este folyamán. Ekkor már fél óra sem kell, hogy mindent elveszítsek. Az asztalnál is kevesen ülnek, én sem szeretnék többet maradni. Felállok, elbúcsúzom, és lassan elindulok haza. 

Az úton azon gondolkodom, milyen fura, hogy az ember sosem emlékszik a nagy nyeréseire, de a nagy bukásai örökre megmaradnak. Egyedül érzem magam, kicsinek és sebezhetőnek. Felhívnám megint a párom, de már késő van. Jobb híján megpróbálom elképzelni, hogy mennyire szeret. Érzem, hogy ez így szánalmas, de kissé javítja a letargikus állapotom. 

Otthon, mielőtt álomba merülnék, eszembe jut, hogy kitől lehetne pénzt kérni a holnapi kártyázáshoz…

Fülöp-Székely Botond

„folytatása” következik

 
FacebookTwitterGoogle bookmark
Fülöp-Székely Botond: Tavasz
2014. március 20. csütörtök, 11:41    PDF Nyomtatás E-mail
Tavasz

Ahogy a napfény
szivárog, úgy feszíti
mellét az élet.
 
FacebookTwitterGoogle bookmark
Egy exfüggő naplója (2.): Metamorfózis
2014. március 19. szerda, 13:21    PDF Nyomtatás E-mail
Bármit is teszünk, azzal a környezetünket is befolyásoljuk. Ez különösen igaz, ha valaminek a rabjává válunk. Ennek ellenére, aki függő, ezt nem igazán veszi észre. Eleinte ezt elég nehéz is lenne tudatosítani, hiszen nem mellőzzük teljesen a régi baráti körünket, csak egy részét, többeket pedig magunkkal rántunk. Igaz, egyesek önszántukból elmaradnak, mivel egyszerűen nem lesz közös téma. Minél többet kártyázik az ember, annál inkább arról beszél; sőt a hétköznapi társalgásaiba is beépülnek a játékosok által használt „szakszavak” (check, fold, raise stb.).

Ezek mellett természetesen a régi szokásainkat is megtartjuk, csak beépítjük az „új életünkbe”: ha eddig szerettünk teniszezni járni, akkor ezután is fogunk az új társasággal, csak ritkábban, többnyire abban az esetben, ha még pénzünk is marad rá. 

Nekem elhihetitek, nincs annál jobb érzés a világon, mint érezni a feszültséget, az izgalmat, az állandó „remegést”, amit csak a kártyaasztalnál lehet megtapasztalni; látni, hogy más is ezt teszi, és egy olyan társasághoz tartozni, amelynek nem kell könyörögni, hogy összegyűljön, hanem minden nap együtt van. Sokszor veszíteni is megéri, mert azt a pénzt amúgy is szórakozásra szántuk volna. De ki mondta, hogy nem nyerünk? „Más, aki kikapcsolódásra vágyik, biztos lehet benne, hogy pénzébe kerül, de a játékosoknak legalább megvan az esélyük, hogy sokkal több pénzzel menjenek haza” – ismerős ez valakinek?

A legtöbb kívülálló nem tudja elképzelni, miért jó lapokkal a kézben órák hosszat ülni egy asztalnál. Pedig nem csak erről van szó. Valószínű ők csak ennyit látnak, viszont az ott ülők talán jobban ismerik egymást, mint mások sok felszínes párkapcsolatban, ahol hazugság hazugságot követ, mégis minden rendben van, hiszen őszintén szeretik egymást. Ennek pedig a kommunikáció és az egymásra figyelés az oka, még ha ez sokszor nem feltétlenül a barátkozás céljával történik is. Ezenkívül ott van a sok közös élmény, bánat, öröm, sírás, nevetés. Talán ezek hiánya a mindennapokból is „segít” egyes embereknek, hogy zsetonokra váltsák a pénzüket. Ezek itt pénzért beszerezhetők.

Fülöp-Székely Botond

folytatása következik
 
FacebookTwitterGoogle bookmark


5. oldal / 13