Demeter Szilárd: Lüdércnyomás
2010. július 24. szombat, 16:48    PDF Nyomtatás E-mail

Demeter Szilárd

Panoptikum

Részlet a szerző Lüdércnyomás című, nemrég megjelent könyvéből

A megszokásban az a legunalmasabb, hogy unalmassá teszi a megszokottat, mondta Kistarisznya Roppant Hauernek a kedvenc kerítésdarabjukon az Angyalu előtt. Megszokásból ültek itt, hiszen a nők mindenféle szőrmékbe, bőrökbe, bundákba, szvetterekbe, nagykabátokba rejtették idomaikat, nem volt mit bámulni, az arcokat esetleg megnézték, hiszen aktuális lüdérckéikben legfeljebb csak az arcok cserélődtek, az alak nagyjából maradt, mind hízásnak indult éppen, vagy azt képzelte magáról. Ez eléggé unalmas volt.

Bővebben...
 
FacebookTwitterGoogle bookmark
Szakács István Péter: Szindbád és az álmokban tovatűnő Gimi emléke
2010. június 23. szerda, 10:59    PDF Nyomtatás E-mail

Szakács István Péter

Szindbád és az álmokban tovatűnő Gimi emléke
Hommage a Krúdy Gyula 

Szindbád tűnődve forgatta nikotintól megsárgult ujjai között a múló idő összetéveszthetetlen illatát árasztó meghívót, mely véndiák találkozóra invitálta ifjú évei templomokkal, iskolákkal és kocsmákkal dicsekvő városkájába.

Miközben merengve ült ódon íróasztalánál, melynek kifényesedett lapján oly sok illékony álmot és emléket próbált lágyan zenélő mondatokba illeszteni, mint lassan felszálló, havasi ködfátyol mögül, rég elfeledettnek hitt képek derengtek föl benne. Hány éve is már annak, hogy reggelente elindultam a Szent Miklós-hegyen megfeneklett fehér óceánjáró hajóként karcsún magasodó Gimnázium felé, Istenem, de régen is volt már, vagy csak úgy tűnik nekem, töprengett homlokát ráncolva Szindbád. S mint ahogyan az a közönséges álmokban és képzelgésekben szokásos, melyeknek hamis voltáról bárki megbizonyosodhat, ha csak egyszer is csalódott az életben, már ott is baktatott Szindbád a szürke kockakövekkel kirakott szerpentinen, mely lustán emelkedett hajdani iskolája felé, melynek alapkövébe valamely ismeretlen kőfaragó mester üres tekintetű, fogatlan oroszlánfejet faragott, hogy némi szelíd tiszteletre bírja a bolondozásra hajlamos diákságot a múló dicsőség iránt. Az ünnepi alkalomhoz választott cipője, melyet egyik hajdani szeretője ajándékozott neki, hogy a haldokló őszi erdők sárgán és vörösen lángoló útvesztőiben tett szenvedélyes sétáikra emlékeztesse Szindbádot, valahányszor csak a lábára húzza, határozottan kopogott most az egyenetlen kőlapokon, kipp-kopp, kipp-kopp, kipp-kopp, mintha gazdájának már semmi féltenivalója sem lenne az életben. A szíve azonban nyugtalanul verdesett feltűrt gallérú, sötét köpönyege alatt, amilyent manapság már csak megszállott poéták és kiégett tekintetű csavargók hordanak a nagyvilágban. Igen, Szindbád szíve fájdalmasan lüktetett, mintha ki akarna szabadulni szűk csontkalitkájából, hogy végre beledobbanhasson a Budvár dombja fölött az égbolt kéklő ürességébe.

Bővebben...
 
FacebookTwitterGoogle bookmark


10. oldal / 10