Dósa Zoltán: Vadászszelídítés
2012. március 02. péntek, 09:03    PDF Nyomtatás E-mail

Szimpatikus arc volt ez a Robika. Amikor belépett hozzám, teljesen fesztelenül viselkedett, s rám sem hederített, amíg birtokba nem vette a teret. Volt mit néznie. A kabinetem kellemes hely volt, puha szőnyeg, kevés és kényelmes bútorzat, melegen duruzsoló csempekályha és játékok. Egy kis kerek asztalnál vártam türelmesen, amíg a kissrác énrám is szán némi időt, mindaddig csendben figyeltem izgága természetét. Mindenhez hozzányúlt, legalább megérintette, néhány dobozt kibontott, belepillantott, majd otthagyta, átiszkolt a másik sarokba, mert ott vett észre valami érdekfeszítő dolgot. A szeme égett és cikázott, látszott, hogy elemében érzi magát az új környezetben. Vadászott, pontosan úgy, ahogy azt Thom Hartmann leírta.

Hartmann a hiperaktivitás egyik legeredetibb magyarázatát találta ki azzal, hogy az evolúció mentén közelítette meg a kérdést, és azt mondta, hogy ez tulajdonképpen egy adaptív viselkedésforma, csak manapság már nem illik a lehűtött környezethez. A koponyánkba zárt anyag, bár űrhajók tervezésével is megbirkózik, kőkori problémákra van előhuzalozva. Akkor amikor a férfiak csak vadásztak, kifejezetten előnyös volt a mindennapos agresszív versenyhelyzetben és létért való küzdelemben a nyughatatlan fürkészés, felfedezés, kalandkeresés. Másfelől viszont ugyancsak ezeknek az embereknek volt jellemzőjük a hiperfókuszálás. Ez azt jelenti, hogy ha valami ténylegesen megragadta a figyelmét, akkor figyelme annyira beszűkült, hogy semmi egyébre nem volt képes figyelni. E képesség nélkül nehezen képzelhető el, hogy a derékig érő fűben a vadász megközelíthette volna a varacskos disznót. A későbbiekben a legtöbb emberi társadalom a lényegesen kiszámíthatóbb és biztonságosabb mezőgazdaság mellett döntött, így földművesekké váltak. A korábbi kvalitások helyett, a hosszas és unalmas munkához jobban passzoló türelmes, higgadt, gyűjtögető embertípus került előnyös helyzetbe. Hartmann azt mondja, hogy a hiperaktív személyek a földművesek társadalmában ragadt vadászok.

Robikában tehát a kiveszőben levő kőkori vadászok egyik szép példánya öltött testet. Órán hatszor kitörte a ceruzája hegyét, huszonnégyszer meghúzta az előtte ülő kislány copfját, megitta a vízfestékes vizet, rizsszemekkel próbálta levadászni a hím konkurenciát és a pad alól próbált felfedezni egy olyan térden felüli világot, amit a tanító néni szoknyája takart. Ezért volt most az én szobámban…szakembernél. Jaa…azt elfelejtettem mondani, hogy a tanítók a földműves gyerekeket szeretik, mert szófogadóak és csendesek, s most hogy már mindenki golyóstollal ír és nem tollal, nem kenődik szét a tinta a füzetükön, ha esetleg elcseppen a nyáluk.

Robika csak azután állt szóba velem, hogy minden zugban ujjlenyomatot hagyott. Leült mellém a kerek asztalhoz.

− Te itt dolgozol? – kérdezte.

− Igen – válaszoltam.

− Miért kellett nekem idejönnöm? – érdeklődött.

Na, éppen azt szerettem volna megkérdezni tőle, hogy mit gondol erről. Most belesétál a kis vadász a földművesek kelepcéjébe, gondoltam én. Aztán szépen beszélgettünk arról, hogy mit jelent másokkal együtt lenni és együtt dolgozni, s hogy a tanító néninek mennyire nehéz lehet a színes társaságra odafigyelni, mire hirtelen félbeszakított. Úgy tűnik megérintette a mondanivalóm, mert ötletét szóvá is tette nyomban:

− És akkor miért nem a tanító néni jött hozzád, ha neki van problémája?

Hirtelen ki kellett fújnom az orrom és elugrottam a másik sarokig, s amikor nem figyelt Robika, akkor kitöröltem a szememből is a könnycseppeket, s megpróbáltam egyenesbe hozni a szám.

Lehetetlen helyzetbe kerültem. Egy nyolcéves gyermek szelídítésével bíztak meg, s nem kaptam rajta fogást, mert a gazelláktól megtanulta, hogyan kell a hurokból kiugrani. Annyira ösztönösen igazul mozgott a gondolatok világában is, hogy hamar elment a kedvem attól, hogy arra tanítsam, hogy a rend az szorgalmas betűvetés, mint földműveseknél a magvetés. Fogtam a kezét a kis vadásznak, s gondoltam, hogy visszakísérem az osztályába, ami egy szomszédos épületben volt. Amint baktattunk át az udvaron az órámra pillantottam, s meglepődtem, hogy mennyire elillant az idő:

− Hűha, lépjünk gyorsabban, vár eddig a tanító néni – biztattam Robikát.

De ő nem engedte, hogy ráncigálják. Megállt, rám nézett, s mint vadászok között a nagyobb, nyugodt hangon leintett:

− Ne félj ember, ’sze velem vagy!

Dósa Zoltán

Részlet a szerző Fügék az életfáról című, nemrég megjelent könyvéből.
(Megvásárolható többek között a székelyudvarhelyi Bagolyvár Könyvesboltban.)

 
FacebookTwitterGoogle bookmark
Steven Coook: Gimicsodavilág
2012. február 24. péntek, 11:28    PDF Nyomtatás E-mail
Egy titokzatos, amúgy csupán a Tamási Áron Gimnáziumban ismert skót (?) szerző kötetét tarthatja kezében, majd őrzi meg szívében az olvasó. Steven Cook, a ködös Felföld legendás komédiaszerzője sok éve figyeli már lankadatlan érdeklődéssel a nevezett iskola tanári – és természetesen tanárnői – faunáját, és minden farsangra meglepetésként ironikus, parodikus, de a tanári karral rokonszenvező komédiákkal lepi meg a tisztelt pedagógusokat. Ilyenkor a drágán bérelt terem mindig színültig telik diákokkal, akik derűs lélekkel nevethetnek tanáraikon és tanárnőiken, mert Steven Cook azt mutatja fel belőlük, amitől emberek, vagyis álarcok és konvencióktól mentes szabad személyiségek.
Dr. Szakács István Péter, a Gimi tanára, s Steven Cook leglelkibb barátja, miközben gael nyelvből magyarítja a darabokat, titokban talán néha odaszól skót kollégájának, hogy vigyázzon a gimis csapatra, mert azok – ahogy a doktor úr nevezi a pedagógusokat – mindannyian értelmiségi fogyatékos emberek. (Jellemző rögeszméjük például, hogy a társadalom minden kijózanító igyekezete ellenére fontosnak tartják a tudás terjesztését.) Steven Cook zsenialitása abban is megmutatkozik, hogy évről évre új és mindig időszerű ötletekkel lepi meg a hálás diákközönséget. Komédiaíró a talpán, aki másfél évtizede mindig újat – és hihetetlenül kacagtatósat – képes írni ugyanannak a csapatnak. Hogy a korhadó katedra emelvényéről a világot jelentő deszkák reflektorfényébe lépve bizton mondhassák: Azért is Gimi az egész világ!
(Steven Coook: Gimicsodavilág, Infoprint, 2012, Székelyudvarhely, magánkiadás – Szakács István Péter humoros farsangi komédiáinak kötete, a komédiákat a Tamási Áron Gimnázium tanárai adták elő a diákok mulattatására.)

Fábián Lajos

(A könyv a Bagolyvár Könyvesboltban vásárolható meg.)

 
FacebookTwitterGoogle bookmark
Zsidó Ferenc: Laska Lajos
2011. november 21. hétfő, 20:00    PDF Nyomtatás E-mail

Zsidó Ferenc: Laska Lajos
(rövidpróza)


Alvásszabadság

Az alvó ember a legszeretetreméltóbb!, mondogatta gyakorta Laska Lajos. Az alvás a béke, a nyugalom, az elfogadás jele. Az alvás kiszolgáltatottságot is jelent. Aki tehát mer, tud aludni, az bízik az emberekben. Az előremozdítja a világ kerekét.
Laska elhatározta, harcolni fog az alvásszabadságért. Kiáltványokat fogalmaz meg. Pártot, érdekvédelmi szervezetet alakít. Vagy, ha minderre nincs mód, ha ez képtelen ötlet, akkor legalább megszervezi az alvás világnapját. Hisz jószerével mindennek és mindenkinek van világnapja, miért ne lehetne az alvásnak is. Hatalmas ünnepséget szervez, lovalta bele egyre jobban magát. Hatalmas ünnepséget. Ha bele nem alszik a dologba.

Bővebben...
 
FacebookTwitterGoogle bookmark
Demeter Szilárd: Lüdércnyomás
2010. július 24. szombat, 16:48    PDF Nyomtatás E-mail

Demeter Szilárd

Panoptikum

Részlet a szerző Lüdércnyomás című, nemrég megjelent könyvéből

A megszokásban az a legunalmasabb, hogy unalmassá teszi a megszokottat, mondta Kistarisznya Roppant Hauernek a kedvenc kerítésdarabjukon az Angyalu előtt. Megszokásból ültek itt, hiszen a nők mindenféle szőrmékbe, bőrökbe, bundákba, szvetterekbe, nagykabátokba rejtették idomaikat, nem volt mit bámulni, az arcokat esetleg megnézték, hiszen aktuális lüdérckéikben legfeljebb csak az arcok cserélődtek, az alak nagyjából maradt, mind hízásnak indult éppen, vagy azt képzelte magáról. Ez eléggé unalmas volt.

Bővebben...
 
FacebookTwitterGoogle bookmark
Szakács István Péter: Szindbád és az álmokban tovatűnő Gimi emléke
2010. június 23. szerda, 10:59    PDF Nyomtatás E-mail

Szakács István Péter

Szindbád és az álmokban tovatűnő Gimi emléke
Hommage a Krúdy Gyula 

Szindbád tűnődve forgatta nikotintól megsárgult ujjai között a múló idő összetéveszthetetlen illatát árasztó meghívót, mely véndiák találkozóra invitálta ifjú évei templomokkal, iskolákkal és kocsmákkal dicsekvő városkájába.

Miközben merengve ült ódon íróasztalánál, melynek kifényesedett lapján oly sok illékony álmot és emléket próbált lágyan zenélő mondatokba illeszteni, mint lassan felszálló, havasi ködfátyol mögül, rég elfeledettnek hitt képek derengtek föl benne. Hány éve is már annak, hogy reggelente elindultam a Szent Miklós-hegyen megfeneklett fehér óceánjáró hajóként karcsún magasodó Gimnázium felé, Istenem, de régen is volt már, vagy csak úgy tűnik nekem, töprengett homlokát ráncolva Szindbád. S mint ahogyan az a közönséges álmokban és képzelgésekben szokásos, melyeknek hamis voltáról bárki megbizonyosodhat, ha csak egyszer is csalódott az életben, már ott is baktatott Szindbád a szürke kockakövekkel kirakott szerpentinen, mely lustán emelkedett hajdani iskolája felé, melynek alapkövébe valamely ismeretlen kőfaragó mester üres tekintetű, fogatlan oroszlánfejet faragott, hogy némi szelíd tiszteletre bírja a bolondozásra hajlamos diákságot a múló dicsőség iránt. Az ünnepi alkalomhoz választott cipője, melyet egyik hajdani szeretője ajándékozott neki, hogy a haldokló őszi erdők sárgán és vörösen lángoló útvesztőiben tett szenvedélyes sétáikra emlékeztesse Szindbádot, valahányszor csak a lábára húzza, határozottan kopogott most az egyenetlen kőlapokon, kipp-kopp, kipp-kopp, kipp-kopp, mintha gazdájának már semmi féltenivalója sem lenne az életben. A szíve azonban nyugtalanul verdesett feltűrt gallérú, sötét köpönyege alatt, amilyent manapság már csak megszállott poéták és kiégett tekintetű csavargók hordanak a nagyvilágban. Igen, Szindbád szíve fájdalmasan lüktetett, mintha ki akarna szabadulni szűk csontkalitkájából, hogy végre beledobbanhasson a Budvár dombja fölött az égbolt kéklő ürességébe.

Bővebben...
 
FacebookTwitterGoogle bookmark


12. oldal / 12