Egy exfüggő naplója (3.): Gondolatok a lapok mögött
2014. március 31. hétfő, 10:18    PDF Nyomtatás E-mail

Ülök az asztalnál és nem tudom elképzelni, hogy mi rosszat tettem Fortuna ellen. Két órája játszom és nem sikerült semmit nyernem, ami pedig ennél is rosszabb: a kölcsönkért pénz is odalett. Persze sosem kérnék annyit, hogy ne legyen rá otthon fedezetem. De már nincs. Reszketek az idegtől, ugyanis biztos voltam benne, hogy viszem a „pot”-ot az utolsó lapjaimmal, hiszen a szerencsés zsetonom az asztalon volt és a rádió a kedvenc számom játszotta. Erős voltam, hú mennyire, a másiknak az utolsó percben mégis jobb „keze” lett.

Mindegy, befejeztem, ez nem az én napom. Holnap jobban fog menni. Fel is állok az asztaltól és odaszólok gúnyosan a nyertesnek: – Ez a kassza annyit megért, hogy meghívj egy sörre… A srác nem is méltat válaszra, örömittasan egyből a pincérnek szól, hogy hozzon nekem egyet. Legalább ennyi.

Gyorsan felhívom a barátnőmet és elmesélem neki, hogy milyen peches vagyok, hátha ettől sikerül megnyugodnom. A párbeszédre azért is szükség van, mert egy hete kaptam fizetést és semmi nem maradt belőle, ezért senkinek és semminek érzem magam. Szükségem van rá, hogy érezzem, ő legalább szeret, tehát a legfontosabb mégis megmaradt. A terv beválik, ugyanis ő – bár szól, hogy többet ne játsszak – kedves velem, mint mindig. Meg is ígérem neki, hogy amint a telefont leraktam, indulok haza.

Miközben az italom fogyasztom, azon jár a fejem, ha kérnék egy kis pénzt valakitől, visszanyerhetném az elvesztett összeget. Ezt hívják kis ördögnek, azt hiszem. Nem kell sokat ezen agyalni, az esélyek adottak és amúgy is korán van még hazamenni. Felbátorodva visszamegyek, és megkérdem, ki adna nekem kölcsön. Valaki szól, hogy mára fejezzem be, de úgy teszek, mintha nem hallottam volna. Ezután rövid csend következik, végül a tőlem balra ülő személy megszán.

Leülök, babonából ugyanarra a székre ahol eddig voltam. Lapot! Az osztó kacsint egyet, amikor felém fordul, jelezvén, ez most az én köröm lesz. Reszketve lesem meg a kezem alá hajított kártyákat és elgondolom, talán nem is tudja, mennyire igaza volt a kacsintással. Széles vigyorral megkérek egy közelben ülő lányt, hogy fújja meg a lapjaim. Végetek van – mondom a versenytársaimhoz fordulva. Persze a kijelentésemre hangos kacagás a válasz. Ezután lassan elindul a játék. Nem emelem a tétet, hagyom másokra, ugyanis nyerő lapjaim vannak. Megvárom, hogy mindenki becsúsztassa az asztal közepére a zsetonjait, majd a végén begurítom az egész pénzem: „all-in”. Néhányan elengedik a kezükben lévő kártyát, de a társaság nagy része nem adja magát ilyen könnyen. Megmutatják a lapjaikat, és csodák csodája: nyertem! Méghozzá annyit, amiből a ma este elvesztett összeg visszakerült a zsebembe.

Fel kéne állni és hazamenni. Míg az osztó összeszedi a lapokat, meghozom azt a döntést, amelyet bármelyik épeszű játékos meghozna: mivel zéróban hülyeség kiszállni, maradok. 

Órákon át játszom tovább, de úgy látszik, a szerencsém fokozatosan elhagy. Könnyen jött, de szép lassan visszaszivárog a pénz oda, ahonnan hozzám érkezett. Végül hozzányúlok ahhoz a zsetonkupachoz, amelyet szándékosan külön raktam a többitől, mivel az volt a ma esti utolsó kölcsönöm. Csak a pénzem nyerjem vissza és elmegyek – mormolom magamban Isten tudja hányadik alkalommal az este folyamán. Ekkor már fél óra sem kell, hogy mindent elveszítsek. Az asztalnál is kevesen ülnek, én sem szeretnék többet maradni. Felállok, elbúcsúzom, és lassan elindulok haza. 

Az úton azon gondolkodom, milyen fura, hogy az ember sosem emlékszik a nagy nyeréseire, de a nagy bukásai örökre megmaradnak. Egyedül érzem magam, kicsinek és sebezhetőnek. Felhívnám megint a párom, de már késő van. Jobb híján megpróbálom elképzelni, hogy mennyire szeret. Érzem, hogy ez így szánalmas, de kissé javítja a letargikus állapotom. 

Otthon, mielőtt álomba merülnék, eszembe jut, hogy kitől lehetne pénzt kérni a holnapi kártyázáshoz…

Fülöp-Székely Botond

„folytatása” következik

 
FacebookTwitterGoogle bookmark